Cserélnél sorsot valaki mással?

Panaszkodsz?

Nem jó az életed?

Rossz a házasságod, a párkapcsolatod?

Nem jó a munkád, nincs elég pénzed?

Ez fáj, az fáj?

Egyszerűbben fogalmazva: minden szar.

Ugye ismerős? Hányszor mondjuk ki, vagy fut át az agyunkon egy nehezebb nap után? Számtalanszor.

Panaszkodunk a munkára, a főnökre, a fizetésre, a kiürült házasságra, a fizikai állapotunkra, az egészségünkre. Benne ragadunk méltatlan helyzetekben, mert a félelem és a bizonytalanság erősebb a változtatni akarásnál. Rágódunk, de nem lépünk. Inkább elaltatjuk a lelkiismeretünket a legrosszabb hazugsággal: „Legalább van valami.”

Ez a megalkuvás lassú halál.

Nem lehet beérni annyival, hogy kínlódsz a munkahelyen, “Káosz Kft.” az egész, fasz a főnök, nem bírod a kollégákat, és csak azért nem dőlt még össze a cég, mert a benne dolgozók kínszenvedéssel összetartják. Ugyanígy nem érdemes benne maradni egy olyan házasságban, ami már régen nem az, aminek indult.

Fájó és nehéz döntések ezek. Tudom. Ijesztőek, ezért nem is lépik meg sokan.

Az irigység szelektív vaksága
Észrevetted már, hogy az irigységünk mennyire szelektív? Mindig egy idealizált, hiányos képre épül. Mindig csak a kirakatot nézzük, a végeredményt látjuk; a folyamatot és az árat soha. Látjuk a nagy házat, a csillogó autót, a vidám tekintetet, és rögtön ítélünk: neki könnyű.

Aztán ott vannak az „álompárok” – ez a bulváros, mázas kifejezés, amitől minden jóérzésű ember gyomra kifordul. Nézzük a kiposztolt, gondosan effektezett boldogságot, a mosolygó gyerekeket, és elhisszük, hogy az ő életükben nincsenek repedések. Aztán jön a hír a válásról, mi pedig csak értetlenül állunk: „De hát olyan boldognak tűntek!”

Igen. Tűntek.

Nincs olyan, hogy álompár. Két önálló ember van, akik ha elfárad a kapcsolatuk, szétválnak. Nincs ebben semmi újdonság, semmi meglepő, vagy furcsa. Egyébként is senkinek semmi köze hozzá. Ha belelátnál a fejükbe, talán ordítva menekülnél. Lehet, hogy a mutatós felszín alatt olyan néma háború zajlik, amihez képest a te párkapcsolati vitáid egy laza péntek esti baráti sörözésnek számítanak.

A pénz, csekkek, gyomorgörcs: a biztonság még nem boldogság
Szeretünk áldozatok lenni. Kényelmes dolog a saját nyomorunkat dédelgetni, miközben a közösségi média hírfolyamát görgetve azt gondoljuk: „Bezzeg neki semmi gondja. Neki könnyű.” Igazából nem ilyen szofisztikáltan fogalmazzuk meg, hanem hozzátesszük gondolatban, hogy “A jó kurva anyját” és még néhány jelzőt… 😀

Pedig a boldogság nem pénztárcafüggő – lehet valaki gazdagon is nyomorult, szegényen is boldog. És ugyanígy fordítva.

Sokan mondják: „Könnyebb egy Lambo-ban sírni, mint egy Trabantban.” Valóban így van. Ez nem bölcsesség, ez puszta tény. Aki azt mondja, hogy a pénz nem számít, az valószínűleg sosem nézett még szembe azzal a tehetetlen dühvel, amit a nélkülözés szül. A pénz lehetőséget, biztonságot és jobb feltételeket biztosít az élethez. Megveszi a nyugalmat, amikor beüt egy váratlan kiadás, és jobb díszletet ad a létezéshez. De a díszlet az még nem a színdarab. Az csak egy kellék. A pénz önmagában nem gonosz - az emberek azok -, ahogy a szegénység sem szent dolog, csak egy állapot, amiben senki nem akar lenni.
Gyakran látni azt a képet a két egyforma sírgödörről egymás mellett: az egyik a gazdagé, a másik a szegényé. Ezt általában azok posztolják, akiknek nincs nagy vagyonuk, hogy ezzel igazolják a saját mozdulatlanságukat: „látod, a végén úgyis mindenki ugyanott végzi”. De ez önbecsapás, a szegény ember ópiuma. Mert addig a sírig el is kell jutni, és egyáltalán nem mindegy, hogy közben nézed a világot, vagy csak a falat a hitelek miatt. A pénz nem boldogít, ezzel egyetértek, de a hiánya garantáltan nyomorba dönt. A szegénység ugyanis nem csak üres pénztárcát jelent, hanem kiszolgáltatottságot. Egy modern kórházban, biztos anyagi háttérrel „könnyebb” betegnek lenni, mint a folyosón várva a semmire. A végállomás ugyanaz, de az odavezető út minősége, és a lehetőségek száma nagyon nem mindegy.
De mi számít gazdagságnak? Nem a felesleges luxuscikkek és a méregdrága baromságok. A gazdagság valójában ott kezdődik, ahol már nem teher egy nagyobb, váratlan kiadás. Amikor nincs gyomorgörcs a csekkek vagy egy elromlott mosógép miatt és amikor nyugodt maradsz, mert van tartalékod. Ez a fajta stabilitás az, amire az átlagember vágyik, bár a mai viszonyok között már ez is gazdagságnak számít, pedig alapnak kéne lennie.
Ugyanakkor a sok pénz nem garancia a nyugalomra: gazdagon is lehetsz ideges, sőt, onnan lehet csak igazán nagyot pofára esni, ha valami nem jön össze. A kapzsiság pedig könnyen és gyorsan megeszi az intelligenciát, ha valaki nem figyel oda.
Bali vagy a kert vége: ki rontja el az élményt?
Azonban hiába veszel a pénzen lehetőséget, az élmény mégis más lapra tartozik, mert az nem a bankszámládon dől el. Vásárolhatsz jegyet a földgolyó túlsó felére, de a belső megélést nem teheted a kosaradba. Valakinek egy luxusút Bali szigetén sem ad semmit, mert csak a posztolással van elfoglalva és a lájkokat hajkurássza, miközben másnak a kert végében lévő kis erdő csendje jelenti a mindenséget. Az élmény szóban ott van a lényeg: meg kell élni. Nem lefotózni, nem mutogatni, hanem jelen lenni benne. Aki csak posztolja, az elszalasztja. Aki képes rácsodálkozni a világra pénz nélkül is, az olyasmit tud, amit nem lehet megvásárolni. Lehet boldogan élni kevés pénzzel is. Ez nem egy olcsó vigasz, hanem döntés kérdése. Ha nincsenek mesterségesen generált igényeid, ha nem a tárgyakban keresed az önigazolást, egy kis ház és egy szerényebb autó mellett is lehetsz az ország legelégedettebb embere. Ez nem azt
jelenti, hogy ne vágynál távoli vidékekre, külföldi nyaralásra – hiszen az ember természetéből fakad a kíváncsiság. De ha épp nincs rá keret, nem fogsz belebetegedni a hiányába. Vágyhatsz újdonságra és a látnivalókra, de a boldogságodat nem teszed függővé ezektől. Mert tisztában vagy önmagaddal, és tudod: attól, hogy nem jutsz el a világ végére, a ház mögötti kis tisztás nyugalma még ugyanúgy a tiéd marad. A boldogsághoz nem „fullos” extrák kellenek, hanem belső béke. Aki ezt megtalálja, az gazdagabb bármelyik milliárdosnál, akit belülről rág a szorongás.
Félreértés ne essék: vannak tehetős emberek, akik harmóniában élnek, szeretik a családjukat, élvezik a sikereiket és az életet. Megvan a biztonság és mellette a boldogság – ez nem bűn, és nem is lehetetlen. És egy gazdag ugyanúgy szeretheti a fák közül áradó békét vagy a természet egyszerűségét.
De ha te az ő sorsát akarod, nem válogathatsz.
A sors nem egy svédasztal
Nem úgy működik, hogy csak a nekünk tetsző falatokat – a sikert, a pénzt, a boldogságot, az egészséget, a könnyű életet – válogatjuk össze. Nem tehetjük meg, hogy egyszerűen lehúzzuk róla a szar főnököt, a csődbe ment céget, a kihűlt ágyat, a méltatlan vitákat, a szomorú estéket, és helyette kérhetjük a másét.
A sorscsere nem így működik. A sors egy komplett csomag. Visszaválthatatlan.
Ha valakivel sorsot cserélsz, mindent vinned kell!
Nem csak az „álompár” státuszát kapod meg, hanem a zárt ajtók mögötti néma vacsorákat, és belülről marcangoló, kimondatlan vádakat.
Ha sorsot cserélnél azzal a sikeres vállalkozóval, akit annyira irigyelsz, nem csak a bankszámláját kapnád meg.
Megkapnád a gyomorfekélyét is.
Megkapnád a paranoiáját, hogy sosem tudja, ki a barátja és ki akar csak hasznot húzni belőle.
Megkapnád a szülei ridegségét, ami miatt azóta is egy érzelmi sivatagban él, és nem tud valódi szeretetet adni.
Megkapnád azt a belső űrt, amit talán épp a pénzzel és a hajtással próbál betömni.
Vinnéd a villát?
Vidd a magányt is, ami benne lakik!
Lehet látsz egy fiatalt, aki alá egyértelműen anyuci-apuci tette a vagyont. Bosszantó? Persze. De tudod-e, milyen árat fizetett érte? Tudod-e, milyen megfelelési kényszer emészti, vagy milyen genetikai árnyékot vet rá a családja? Nem állítom, hogy mindenkit vertek otthon gyerekkorában, erőszakoskodtak vele, vagy komoly traumák érték. Valakinek tényleg könnyebb. De ezt is csak gondolom…nem tudom biztosan. Az anyagi jólét nem immunizál a fájdalom ellen, csak egy kényelmesebb környezetet ad a szenvedéshez, de annak mértékét nem csökkenti.
Van azonban egy pont, ahol minden ilyen gondolat megáll. Ahol már nem döntésekről, nem bátorságról és nem felelősségről beszélünk. Hanem arról, amikor az élet egyszerűen közbeszól, és nem kérdez.
Amikor a sors valóban közbeszól
Vannak lapok, amiket nem mi osztottunk: veszteségek, betegségek, tragédiák, amikre nincs logikus magyarázat. Ezeket nem választottuk, és a pénz sem törli el őket. Itt válik a sors kérdése igazán súlyossá. Mert könnyű azt mondani a munkahelyi kudarcra, hogy „írd át a sorsod”, de mit mondasz egy gyógyíthatatlan betegségre vagy egy gyermek elvesztésére? Ezekre nincsenek jó válaszok. Nem tudjuk, meg van-e írva, vagy „csak” véletlen. Egy viszont biztos: ha belelátnál annak az embernek a lelkébe, akit éppen egy ilyen felfoghatatlan csapás ért, egy másodpercig sem akarnál a helyében lenni – üljön bármilyen autóban.
A saját poklodban legalább tudod hol vannak a kijáratok
Ezek a mélységek mutatják meg, miért értelmetlen az irigység. Mert amíg mások életére vágyakozunk, a sajátunkat hagyjuk elfolyni.
A sors két részből áll: abból, amit kaptunk (gének, család, tragédiák), és abból, amit kezdünk ezzel az egésszel. Az előbbi felett nincs hatalmunk. Az utóbbiért viszont mi felelünk. Aki olyan esetekben is a sorsra hivatkozik takaróként, amikor lenne ráhatása a dolgokra, az valójában csak menekül.
Ahelyett, hogy mások kirakatéletét bámuljuk, el kellene kezdeni takarítani a sajátunkat. Nem a sorscsere a megoldás a „minden szar” érzésre, hanem a bátorság, hogy ne maradjunk benne abban, ami méltatlan. Az idő nem gyógyít meg semmit, amit mi magunk nem akarunk rendbe tenni.
Ha tudnád, kinek milyen harcai vannak odabent, ha éreznéd a másik gondolatainak súlyát, eszed ágában sem lenne cserélni.
Senkivel.
Mert a saját poklodat legalább már kiismerted, és tudod, hol vannak a kijáratok. Még ha nem is mész ki rajtuk…
…a lehetőség adott.
Nem tudhatod, hogy a siker azért várat magára, mert „így rendeltetett”, vagy csak azért, mert az önbizalomhiányod nem enged lépni. De ha elkönyveled sorsnak a mozdulatlanságot, akkor soha nem derül ki, mi mindenre lettél volna képes. Mondhatnánk úgy is: ha megpróbálod, veszíthetsz, de ha meg sem próbálod, már veszítettél. Ez közhely? Az hát. De attól még igaz! Aki mindent a sorsra fog, az a legkönnyebb utat választja, de egyben a legveszélyesebbet is. Mert lehet, hogy valóban a sors áll a sikered útjába, de nem próbálkozni – az az igazi vétek.
A valódi kérdés tehát nem az, hogy cserélnél-e mással. Hanem az: miért fordítasz annyi energiát mások életének figyelésére, amennyi elég lenne a sajátod megjavításához?
Ha látnád a többiek démonait, a gyerekkori sebeket és az éjszakai szorongásokat…akkor nagyon gyorsan és csendben megölelnéd a saját, tökéletlen, néha fájó, de legalább ismerős életedet.
Ha lenne egy gomb, amivel visszavonhatatlanul beleléphetnél valaki más életébe, látva az összes sötét gondolatát, hordozva minden titkát – meg mernéd nyomni?