Általános iskolában járunk, alsó- és felső tagozatban is jellemző, és teljesen mindegy, hogy falun vagy városban vagyunk.
A kiindulási pont: félév, év vége, bizonyítványosztás.
forrás: https://www.istockphoto.com
Emlékszem ezekre az időkre, ültünk a teremben, mindenki a saját helyén, egyesével megkaptuk a bizonyítványt és járt hozzá néhány mondatos értékelés, gratuláció, biztatás.
Az esetem egy kicsit egyedi, mert édesanyám tanítónő volt.
SŐT!
Másodiktól ő volt az osztályfőnököm. Remek. Nem kívánom senkinek.
Az, hogy ki hogyan éli ezt meg talán genetika, személyiség és nevelés kérdése is, mert volt olyan, akinek szintén tanár volt azt édesanyja, mégis rosszul tanult, nem figyelt, rendetlenkedett, nem érdekelte szinte semmi. Lehet azért, mert úgy érezte megteheti.
Én máshogy csináltam. Pont az ellenkezőjét éreztem, azt, hogy nem tehetem meg. Ezért tanultam. Jól.
És itt jön a lényeg.
Bár itt már mindegy, hogy „tanárgyerek” vagy sem, a kérdés bárkire vonatkozhat és általánosságban feltehető:
Kell-e kitűnőnek lenni? Kell-e az ötös? Kell-e egyáltalán jól tanulni?
Nem volt bennem semmilyen versenyszellem, nem akartam jobb lenni senkinél, nem éreztem jobban magam attól, hogy nekem ötös lett, másnak meg nem. Visszagondolva ez lehet, hogy egy kicsit baj, mert az élet más területein valószínűleg előrébb vitt volna egy ilyen hozzáállás.
Viszont attól kimondottan rosszul éreztem magam, ha nem lett ötös.
És ez az, amiben a problémát látom.
Tényleg azon kell görcsölnie egy gyereknek, hogy nem lett tökéletes, csak jó, közepes vagy elégséges? Esetleg egyest kapott? Tényleg? Ezek határoznak meg minket?
Felsőben is előfordult, hogy becsúszott egy-két hármas, és még akkor is sírtam miatta.
Ismétlem. Felső tagozatban. Fiúként. Bravó!
Utólag visszagondolva teljesen szánalmas, mert semmi értelme nem volt. Nem érzem azt, hogy később, felnőttként bármit is profitáltam volna abból, hogy általános iskolában kitűnő tanuló voltam.
Inkább azt látom, hogy azok jutottak előrébb, akik középszinten tanultak, és mellette normálisan élték az életüket, vagy azok, akik azzal a tantárggyal foglalkoztak, ami igazán érdekelte őket. Vagy nem érdekelte őket látszólag semmi, viszont rendelkeztek kellő simlisséggel és talpraesettséggel, ezért magasabb szintre jutottak, mint az átlag.
Úgy érzem, hogy valójában nem magamért tanultam. Nem azért, mert annyira érdekelt, nem azért, mert akartam, hanem azért, hogy a szüleim örüljenek.
Ezt várták el és én ezt csináltam.
Aki hasonló cipőben járt az jól tudja miről beszélek, mert a „tanárgyerekek” nagy része ilyen megfelelési kényszer és nyomás alatt végezte el az iskolát.
Valószínűleg édesanyámon is volt teher, hogy engem tanított, mert így két oldalra is meg kellett felelnie.
A tanári kar miatt jó tanulónak kellett lennem, nehogy azt mondják, hogy a kollégának milyen hülye gyereke van. A többi gyerek szülei előtt is jó tanulónak kellett lennem, mert nehogy azt mondják, hogy egy tanárnak milyen hülye gyereke van.
Így leírva ez ma már vicces. 
A szülők emellett azt is gondolták, hogy kivételezik velem, ezért inkább nagyobb nyomás került rám, néha indokolatlanul is nekem szólt valamit.
Szerintem főként ezektől tartott. Pedig csak le kellett volna szarni, hogy ki mit gondol. Dehát ez sok esetben nem egyszerű feladat.
Egy faluban meg főleg nem. Mert ott mindenki ismer mindenkit, azt nézik, ki mikor hibázik, ezért jól kell csinálni mindent. Legalábbis így gondolkodnak a legtöbben, mert hát „mit szól a jóska meg a juliska” meg a sok pletykás pofájú senkiházi, akiknek annyira nincsen életük, hogy a másokéval foglalkoznak. És persze tudjátok más szemében a szálkát is megtalálják, de a sajátjukban a gerendát se.
És nekik kell mefelelni. Nekik kell megmutatni. Nevetséges.
A megfelelés és a falusi pletyka témákról itt írok bővebben:………
Határozottan emlékszem, hogy a szülők általában önelégült mosollyal nyugtázták év végén, hogy a gyerekük milyen jó jegyeket kapott a bizonyítványba. De már akkor sem az igazi büszkeséget éreztem rajtuk, hanem valami mást. Inkább a másokkal való versengést, hogy bezzeg az én gyerekem milyen ügyes, okos. Ez nekem már akkor is sok volt. Gyerekként.
Nem értettem. Azóta sem értem.
Manapság is ez megy, most a facebook van tele állandóan bizonyítvány és oklevél fotókkal, mert mindenki nagyon „büszke”.
Büszke a világnak.
Büszke magára, hogy milyen okos gyereket nemzett.
Mert a gyerek elvileg nem látja, hogy mit posztolt a szülő, mivel kiskorú nem regisztrálhat profilt a közösségi oldalon.
Akkor a lájkok végülis kinek jönnek, kinek szólnak, ha csak anyuka és apuka látja? Kiknek az egóját simogatja?
Pedig úgyis lehet ám büszke valaki, ha azt nem látja az egész világ és nincs verseny.
De a facebook posztok pont erről szólnak. A megmérettetésről.
A háttérben az is ott lehet, hogy sokan vannak olyanok, aki meg akarnak felelni, mert ők annak idején rosszul tanultak, bukdácsoltak, de most majd a gyerek megmenti a becsületüket.
Sajnos ebben az eltorzított, egyoldalú álláspontban és a stréber gyerekek „megalkotásában” a tanároknak is jelentős szerepük van.
forrás: https://www.istockphoto.com
Azt sem értettem soha, hogy ők miért erőltetik az ötöst, és a kitűnőt.
– Tudja ötösre!
– Ez a gyerek kitűnő!
– Neki ötöst kell írnia!
– Több van benne!
…és ezekhez hasonló dumák. Tudjátok.
Vagy egy versenyre elküldött gyerek felhúzza az adott osztályfőnök nívóját is? Vagy az osztályátlagot, ami miatt a pedagósus „félisten” lesz a tanári kar előtt – a saját szemében -, mert a tanerő között is zajlik egyfajta ki nem mondott játszma?
Egy lelkiismeretes gyereknek extra teher, ha azt várják tőle, hogy mindenből ötös legyen. Szinte minden kitűnő, de a környezetismeret négyes, az ének pedig hármas. Például. Az miért nem jó?
Miért kéne egy gyereknek mindenből jónak lenni? Miért kéne mindenhez értenie?
Egyértelmű, hogy az alapokat általános iskolában tanuljuk meg. Írni, olvasni, számolni. Később pedig jön az irodalom, történelem, biológia, stb. Az alapműveltséghez ezek hozzátartoznak, de ezekből sem kell kitűnőnek lenni.
Később mindenki eldöntheti, hogy milyen irányba haladna tovább, és középiskolában, egyetemen mire specializálódik és ezek mellett saját erőből is tudja magát fejleszteni. Mindezt örömmel. Mert olyat tanul, ami érdekli!
A gyerekeknek ezeken kívül az iskolás évek alatt a való élethez szükséges kezdeti tapasztalatokat is meg kell szerezniük, új ismereteket, képességeket kell elsajátítaniuk. A kapcsolatteremtés, barátság, szerelem, csalódás, kitartás, siker, kudarc, becsület, kreativitás elsajátítása, átélése, feldolgozása és a testi változások megismerése, elfogadása nem részei az iskolai tananyagnak. Rengeteg erőfeszítést igényelnek, de ezt a teljesítményt nem értékelik az iskolában, ezeknek nem lesz közvetlen nyoma a bizonyítványban. A magatartás és a különböző tantárgyak jegyei tükrözhetik valamelyest, hogy az adott gyerek éppen lelki megpróbáltatásokon megy keresztül és kihatással vannak rá a fenti fogalmak, így az értékelés emiatt félrevezető lehet.
Dehát ez az élet, ez így teljesen normális.
Viszont, aki görcsösen csak arra koncentrál, hogy kitűnő legyen, annak egyszerűen nem marad ideje ezekre a képességekre. Legalábbis plusz stresszforrás lesz még neki, hogy az iskolában tökéletesen KELL teljesíteni mindent.
Az élet mindig azt igazolja, hogy nem az lesz igazán – vagy egyáltalán – sikeres, aki mindenhez ért egy KICSIT, hanem az, aki legalább egy dologhoz ért NAGYON. Természetesen mellette konyíthat különböző témákhoz, azzal csak több az ember, de egy területen biztos, hogy profinak kell lennie.
Lehetne itt is szélsőséges eseteket írni, mint a zsenik, tudósok, akik több területen is kiemelkedően okosak, de ezekből az emberekből kevés van. Általában nem ez a helyzet. Illetve ma már nem lehet annyi polihisztor, mint a régebbi időkben, mert olyan sokat változott egy-egy terület, tudomány, annyi új ismeret látott napvilágot, hogy egyszerűen képtelenség mindenhez – legalábbis rengeteg dologhoz – jól érteni.
Vannak olyan jóképességű gyerekek, akiknek otthon nem kell tanulniuk semmit, mert ha figyelnek az órán, akkor is tudnak négyes/ötös dolgozatot írni. De belőlük sincs túl sok.
Olyan is van, hogy a gyerek magától szeretne maximálisan teljesíteni, ezért aki ilyen, azt szerintem nem is lehet/érdemes lebeszélni, vagy eltántorítani a terveitől. Arra azért érdemes lehet figyelni, hogy ne csak ennek éljen, hanem használja ki az ifjúkorban rejlő szórakozási és szabadidős lehetőségeket is.
Több ilyen témájú posztot és blogbejegyzést elolvastam a kommentekkel együtt és egyáltalán nem lepett meg, hogy mindenki kapja az oltást, hogy így hülye vagy, úgy hülye vagy, idióta, ostoba, fogalmatlan, mit okoskodsz, semmit nem tudsz rólam, saját dolgoddal foglalkozz, stb.
Fogalmad sincs, mert nincs gyereked…
Fogalmad sincs, mert hiába van gyereked, ha nem ismered és nem tudod mit akar…
Végtelenségig lehetne folytatni, mert a vádaskodás és személyeskedés különös fegyver, amiket kombinálva mindenkibe bele lehet kötni.
Elhiszem, hogy mindenki – legalábbis a többség – a legjobbat akarja a gyerekének, de az teljesen tévhit, hogy ehhez kitűnőnek kell lenni.
Olyan érveket olvastam még, hogy a felvételihez a középiskolába, illetve egyetemre igenis kell az ötös, mert az sok pontot ér, és egy kitűnő tanuló később könnyebben tud válogatni a jó iskolák közül.
Igen. Ez így van.
Az viszont teljesen az oktatási rendszer hibája, hogy sok esetben olyan tantárgyakat is beleszámítanak a felvételi pontszámba, amelyek irrelevánsak az adott szakterületen. Bőven elég lenne speciálisan abból a néhány tantárgyból kihozni a maximumot, amik ténylegesen a későbbi szakmai képzés alapjait jelentik.
Főiskolán tanítottak nekem is olyan tantárgyakat, amelyeknek semmilyen gyakorlati haszna nem volt, éppen csak a szigorlatom átlagát húzták le, a szigorlat pedig az államvizsgáét.
Köszönöm statisztika!
Az operációkutatás nem volt szigorlati tantárgy, viszont sem akkor, sem azóta sem tudtam meg, hogy valójában mi az és miért tanították. 😀
forrás: https://www.istockphoto.com
Egy dolgozat pontozása pedig – ha nem teszt jellegű – teljesen szubjektív. Egy esszénél a tanár dönti el, hogy hány pontot ad. Gimnáziumban is így ment ez, a korábban történt beskatulyázás, szimpátia vagy éppen az alapján, hogy a tanár milyen lábbal kelt fel.
Abban is biztos vagyok, hogy ténylegesen nem mindegyik kitűnő gyerek kitűnő, hanem a tanárok az értekezleten eldöntik, hogy ha már csak ebből a két tárgyból van egy erős négyes tudása, azért adjuk meg neki az ötösöket…
…és kész a tökéletesség. Papíron.
Természetesen ebben a kérdéskörben sem lehet minden egyértelműen fekete vagy fehér, én inkább a szélsőséges viselkedés- és gondolkodásmódról beszélek.
https://www.istockphoto.com
Sajnálatos, amikor a gyerek teljesen mértékben le van terhelve a sok plusz sport, idegen nyelv, matekverseny és zeneórák miatt, amikre viszont a szülők és tanárok kéz a kézben kötelezik őket. Érthető, hogy a szülő ki akarja használni azt a fogékonyságot és képességet, ami a gyerekekben még megvan, de az egyensúlyt meg kéne találni. Ha a gyereknek nincsen baja ettől, sőt inkább fel van töltődve, akkor nem szóltam, semmi probléma.
Bizonyos szintig kell is a szülői terelgetés és ráhatás, mert pl. jó zenész csak akkor lesz a valakiből, ha nem akarja két havonta letenni a hangszert és abbahagyni a tanulást. Ha pedig igazán tehetséges, minden plusz megvan benne, kiváló érzéke van az adott területhez és ezt a szülők felismerik – fel kell ismerniük, mert az az ő felelősségük -, akkor abban egyetértek, hogy tolni kell, következetesen és némi szigorral vezetni az úton.
Ilyen esetekben nehéz megtalálni a középutat, de mindenképpen törekedni kell rá, mert közben a gyerekkor éveit nem szabad elvenni tőle.
Legutóbbi hozzászólások