Ismét egy munkahellyel kapcsolatos témát hoztam, ami minden munkavállalót érint, a kifejezést pedig közvetve vagy közvetlenül napi szinten hallom.
Amikor szabadságról van szó, akkor a munkavállalók általában széles mosollyal közlik a többiekkel, hogy ekkor és ekkor nem jönnek be dolgozni. Az esetek többségében valóban így van, viszont az is előfordulhat, hogy kényszerből kell kivenni pár napot (betegség, vizsgálat, temetés), ami egyáltalán nem számít örömforrásnak.
Negatív érzésünk akkor lehet még ezzel kapcsolatban, amikor nem engednek el minket.
Fúúúúúújjj. Köcsög főnök.
Ez pedig azért van, mert a TÉGED megillető szabadsággal sem TE rendelkezel teljes mértékben. Egy bizonyos részével a munkáltató, így nem biztos, hogy akkor tudod kivenni, amikor szeretnéd.
A cikk írásának időpontjában a munka törvénykönyve szabadságra vonatkozó rendelkezései alapján:
„A munkaviszony első három hónapját kivéve a munkavállaló jogosult arra, hogy hét munkanap szabadságot – év közben kezdődő munkaviszony esetén ennek arányos részét – legfeljebb két részletben a kérésének megfelelő időpontban adjon ki a munkáltató.”
7, azaz hét nap! Ennyivel rendelkezel TE.
Az általában a főnököd hozzáállásának és az elvégzendő munka mennyiségének kérdése, hogy ténylegesen mikor tudod kivenni ezeket a napokat, de hozzáteszem, hogy személy szerint ezzel eddig nem volt negatív tapasztalatom. Normálisabb helyeken jól állnak hozzá, meg lehet beszélni, és akkor tudsz elmenni szabadságra, amikor szeretnél.
Télen karácsony, síelés, jó időben pedig nyaralás, strand, kirándulás, pihenés, stb. miatt veszünk ki szabadságot. Esetleg csak egy-két napot hétközben, hogy el tudjuk intézni a privát ügyeket, ház körüli teendőket, vagy a gyerekek miatt van erre szükség.
Ez mind szép és jó, kell a feltöltődés. Már amennyire fel lehet ilyen rövid idő alatt.
forrás: https://www.istockphoto.com
Ahogy én látom, az emberek többsége szabadság után ugyanúgy leverten és negatív érzésekkel tér vissza a munkahelyére, ahogy általában a hétfőkkel kapcsolatban is éreznek.
A kétnapos hétvége után rosszkedvvel vágnak bele az új hétbe. Már vasárnap este látom a Facebookon a semmitmondó, kesergő posztokat, hogy „jajjholnapmeginthétfő”. Bruhaha ;(
Az ehhez hasonló szövegek mindig valami olyan képre vannak ráírva, ahol egy szurikáta, macska, menyét, bármilyen mesefigura fogja a fejét, bújik éppen vissza az odújába és közben keservesen néz.
Mint például itt:
forrás: https://megaport.hu/media/11614/holnap-h%C3%A9tf%C5%91
forrás: https://megaport.hu/media/11614/holnap-h%C3%A9tf%C5%91
forrás: bohokas.hu/5861/holnap-megint-hetfo
forrás: https://www.facebook.com/slagertvchannel/photos/vas%C3%A1rnap-esti-p%C3%B3z-amikor-r%C3%A1j%C3%B6ssz-hogy-holnap-m%C3%A1r-megint-h%C3%A9tf%C5%91-/1046997422038667/?paipv=0&eav=AfYANLywrgIvqhhS2KFuhDEgZ7MlyHoiY1MjbW-3XQ1amUlomg-zoRy0F6kwHzsFqQc&_rdr
Vááááááá! Borzasztó!
És ez csak a hétvége utáni lelkesedés.
Egy kéthetes szabadságról mennyivel rosszabb visszatérni az unalomba, a szürkeségbe, a monoton munkába, a mókuskerékbe, az idióta kollégák, vagy a még hülyébb ügyfelek közé.
Biztosan van olyan is, aki tényleg kipihenve, új lendülettel, energikusan vág bele a munka folytatásába, de a többség esetében nem ez a jellemző.
Van erre egy frappáns mondás:
Ha nem szereted a hétfőket, akkor a munkádat nem szereted.
És valóban… Mennyire igaz, ha egy pillanatra átgondoljuk.
Az is lehet, hogy a munkaköröddel nincsen problémád, sőt szereted is, amit csinálsz, a munkahelyedet viszont nem.
Szomorú, hogy a legtöbben nem szeretik a munkájukat, csak azért dolgoznak, hogy fenn tudják tartani magukat, a családjukat, ki tudják fizetni a számlákat, törlesszék a hitelt, felújítgassák a lakókörnyezetüket, esetleg a spórolt pénzből, vagy a SZÉP kártyán összegyűlő cafeteriából elmenjenek pár napra nyaralni.
Bemennek dolgozni összeszorult gyomorral, kialvatlanul, vörös szemekkel, idegesen. Nem szeretik a munkakört vagy a kollégákat, a főnököt, az ugráltatást, nem elégedettek a fizetéssel, az üres ígérgetésekkel.
Valaki próbálja leplezni, mosolyog, vidámnak tűnik, de attól még belül nyomasztja.
Vajon miért van ez? Miért élnek így a legtöbben? Miért nevezzük egyáltalán a szabadságot szabadságnak?
Álljunk meg itt pár percre! Ízlelgessük a szót egy kicsit.
Szabadság.
Hmm.
Mennyire beszédes tud lenni egyetlenegy szó. Ugye?
Mondjuk ki még egyszer!
Szabadság.
Mit jelent ez? Mit takar pontosan?
A kifejezés a pozitív jelentése ellenére negatív mögöttes tartalommal bír, sugárzik belőle a kapitalista világ, a kizsákmányolás, az időrablás és a szolgaság.
Mikor érezzük magunkat szabadnak?
Legfőképpen akkor, amikor saját magunk urai vagyunk, amikor azt csinálunk és úgy, ahogy mi szeretnénk. Senki nem szól bele, senki nem ad feladatot, nem ugráltatnak feleslegesen, a munkánkat mi szervezzük, az időnket mi osztjuk be.
Egy munkahelyen az emberek többsége nem ezt érzi, függnek a főnöktől, a pénztől, a kollégáktól, feláldozzák a saját idejüket azért, hogy másnak dolgozzanak. Mindezt nem ingyen teszik, ezért kapják a fizetésüket, amivel általában nem elégedettek, mert a legtöbb cég a lehető legkevesebbet akarja adni a munkavállalónak.
Vannak jól fizető helyek és munkakörök, illetve olyan alkalmazottak, akik rugalmas időbeosztásban tudnak dolgozni, maguknak szervezik a feladataikat, de az ilyen lehetőség nem adatik meg mindenkinek.
Lehet valaki törtető, talpraesett, jó képességű, jól helyezkedő, vállalkozó szellemű, ügyes vagy szimplán csak szerencsés. Nekik általában összejön. Mondhatjuk, hogy bárki képes erre, viszont ez nem igaz, nincsenek meg mindenkiben ezek a tulajdonságok. Ha valaki „egyszerű katona” típus, akkor őt lehet utasítani, elvégzi a feladatokat és inkább a biztos megélhetést választja.
Ettől függetlenül szeretne mindenki egy tisztességes, és nem megalázó bért kapni.
Robotolás, gürizés, ugyanaz a rutin minden nap, ezt pedig unjuk, nem érezzük, hogy előrébb jutunk, nem fejlődünk, nem motivál semmi. Csak az, hogy megkapjuk a fizetésünket.
Elrabolják az időnket. Szó szerint. Nem tisztelik, sőt egyenesen telibe szarják.
Az sosem tűnik fel senkinek, ha előbb mész be dolgozni, vagy egy órával később mész haza. Nem. Ezt teljesen természetesnek veszik.
Vagy amikor egy nappal előtte szólnak, hogy holnap ide vagy oda kell utaznod. Sok esetben ez pedig hétvégén van. Lehet, hogy csak 50 km-re kell menni, de ha ezt egy nap 3-szor, akkor ott már be tud sokallni az ember. (Ez saját példa volt.)
Általában nem szólunk miatta, mert féltjük azt a munkakört, vagyis inkább azt a keresetet, ami van, a legtöbb főnök pedig ezt használja ki.
Tőlem elvárják, hogy ugráljam körbe az ügyfelet, lessem mit akar, szolgáljam ki, adott esetben várjam meg, ha a nyitvatartási idő után ér oda. Viszont amikor már a „századik” alkalom után is azt érzem, hogy semmi értelme nem volt, akkor joggal bosszankodhatok, mert feleslegesnek érzem.
Ő is az én időmet rabolja.
Nem értékeli, hogy megvártam, hogy a saját szabadidőm terhére történt mindez. Nem. Azt hiszi ez a dolgom, mert ő a nagy ügyfél. Érdekes módon a „lidlibe” nem megy zárás után senki, és nem telefonálnak, hogy jajjj pont este kilencre érünk oda, megvárnának, mert akarunk venni még három zsemlét? Aztán, ha mégis megvárná őket valaki, akkorra a már megszáradt zsemle mégsem kéne nekik, ezért másnap megvennél máshol…
Az pedig csak ráadás, hogy aztán mégsem zárórára érnek ide, hanem 20 perccel később.
Hát elmehet az ilyen a faszba!
A napi teendők, feladatok, konfliktusok mellett ezek a dolgok teszik fel sokszor a pontot az i-re, és ekkor érzem én is, hogy na jó kiveszek pár nap szabadságot, hadd tudjak „kiszellőzni”.
Nincsenek hülyék, nincsen basztatás, sunnyogás, mellébeszélés.
Azt csinálok, amit akarok, senki nem szabályoz.
Aztán a szabadság végén visszatérnek az emberek ugyanoda, ahonnan kiszakadtak, visszaveszik magukra az igát, hajtanak, hagyják, hogy hülyének nézzék őket, és alig várják, hogy hétvége vagy újra szabadság legyen.
Szomorú.
Most sem állítom azt, hogy mindenhol így működik, de rengeteg helyen ez van.
Legutóbbi hozzászólások