Natúra

Az égbolton világosság, mégis látom a csillaghullást.

Nem fényes már, de füstöl és éget,

meteorzápor gyötri elmémet.

Fájó gondolatok az agyamban,

pozitív képzeteim sötéttel takartan.

Hol van már a színes buborék, tán nem is volt az ég sem kék.

Hol van már vagy létezik-e hűség,

pedig nem más mint nemes egyszerűség.

Hol van már amire mindig is vágytam,

finom tapogatózás a félhomályban.

Kerüllek bánat, mégis megtalálsz, átgázolsz mindenen, magadnak utat vágsz.

Járok-kelek szélcsendes vidéken,

magamat a zajos világból kitépem,

de Te itt vagy utolérsz untalan,

lelkem ettől zavart és nyugtalan.

Tűnj el, hagyj, szállj tova, ne kövess engem bárhova.

Barangolok, érzem a vágyakat,

figyelem a napsütötte tájakat,

tanyán lévő apró kis házakat,

méneket, legelő birkanyájakat.

Minden kikezd, minden fáj, felkavar és folyton bánt.

De tudom nem veszhetek kárba,

mégha szívem sodródó tákolt bárka.

Tudtában vagyok erőt kell vegyek,

fáradtan lassan továbbmegyek.

Látszólag minden háborítatlan, de szabály van itt is, igaz íratlan.

Faágon alkonyban alszik az alma,

héján látszik a természet forradalma.

Tépázza vihar, égeti nap,

húsába néha féreg harap.

Miközben mindezt kémlelem, jön a felismerés, az értelem.

A világ kicsiben az ember maga,

a tenger csendje és moraja,

állati ösztönök, vonzó mágneses terek,

egymásnak feszülő kőzetlemezek.

Folyamatosan változik az idő, valami elhervad, majd újra kinő.

Lehulló, száraz levelek, már vének,

mégis selymesek, nem félnek,

a földre érve zizegve mesélnek,

lassan utat adva a közelgő télnek.

Van még utam temérdek, vajon mi lesz ha letérek?

A köd észrevétlenül feloszlik,

egy pillanat és bármi szertefoszlik.

Ne mélázz a végtelen múltban,

elsüllyedsz egy feneketlen kútban.

2018.08.30.