Manapság ebben semmi meglepő nincs, cégvezetők előszeretettel alkalmazzák, azzal a céllal, hogy a munkavállalók jobban megismerjék egymást, megszűnjenek a klikkesedések, mindenki jó élményekkel gazdagodjon és az egész pozitív hatással legyen a cég működésére és eredményeire.
Valahogy mégsem ezt látom.
Időnként elgondolkodom, hogy lehet itt is bennem van a hiba, mert tény, hogy nem tudom teljesen elengedni magam közösségi összejöveteleken, egy céges rendezvényen pedig főleg nem.
Miközben ezt írom, már akkor is furcsán érzem magam, enyhén bizsereg a gyomrom, mert nem igazán tudok azonosulni ezzel.
Nem sok ilyenben volt részem, de ami biztos, hogy egyiken sem éreztem igazán jól magam.
Gondolkodás közben azonban hamar rájövök, hogy nem csak én vagyok így ezzel.
Észrevettem, hogy két táborra lehet osztani a munkavállalókat. Van, aki hozzám hasonlóan menekülne egy ilyen esemény elől és van olyan, aki pedig alig várja az összejöveteleket, legyen akár parti a cégnél; kocsmázás; különböző feladatok megoldása külső vagy belső helyszíneken, aminek a vége szintén buli és ivás.
Ismerős helyzet lehet, amikor egy 10 fős társaságból 2 ember központi figura és próbálja irányítani az eseményeket, 1-2 ember teljesen háttérbe vonul, a maradék pedig vonakodva, de hozzá-hozzászól valamit.
Azért nem három kategóriára osztottam az embereket, mert aki vonakodik, az már régen rossz, ezért ők is a “menekülne az események elől” csoportba tartoznak nálam.
No, de mi lehet a baj? Miért nem működik általában?
Induljunk el onnan, hogy a munkatársak felnőtt emberek, önálló egyének, akik már kifejlődött személyiséggel, más-más értékrenddel, különböző érdeklődési körökkel és szokásokkal rendelkeznek. Nem fog mindenkit minden feladat ugyanúgy érdekelni. Nem lehet mindenkire mindent rákényszeríteni.
A fenti bekezdésben benne is van a kulcsszó, ami nem más, mint: a kényszer.
Az már egyből stresszhelyzet – bizonyos személyiség típusoknál – , amikor jön a főnök és széles vigyorral közli, hogy a hétvégén céges rendezvény lesz. A részvétel mindenkinek kötelező. Semmi választási lehetőség, semmi empátia. Menni kell és kész.
Oké. Hurrá!
Hatalmas, de mégis elfojtott sóhajtások és egy-két fintor mellett nyugtázod, hogy ez van.
Mert végülis tudod, hogy nem húzod ki magad alóla és el fogsz menni a rendezvényre, miközben tisztában vagy vele, hogy egyáltalán nem fogod jól érezni magad.
Na ez a kényszer.
Természetesen így is lesz pár ember, aki már a hétvége előtt néhány nappal lebetegszik, és olyan is, aki a tréning napján reggel jelenti be, hogy a gyerekkel valami gond van, ezért nem tud eljönni, pedig szeretett volna, nagyon sajnálja, de majd máskor.
Ezeket hagyjuk is…
Viszont, ha már muszáj menni, akkor érdemes néhány dolgot az elején tisztázni és az alkalmazottak elvárásait meghallgatva íratlan, de mégis komolyan vehető szabályokat lefektetni.
Fontos, hogy ne kelljen feszegetni a határokat, mindenki komfort zónán belül tudjon maradni, biztonságban, ne legyen stressz, belső feszültség, illetve ne azt érezze az ember, hogy felnőttként óvodás gyerek módjára végez gagyi, semmitmondó feladatokat.
Itt pedig bekapcsolódik egy másik kulcsszó: a méltóság
Alapvető, hogy kizárólag olyan feladatok elvégzésére legyen a munkavállaló „kényszerítve”, amelyeket nem érez méltatlannak.
Senkinek ne kelljen szégyenkeznie, rosszul éreznie magát a munkatársai előtt, ha nem akar éppen a főnököt és a céget istenítő verset írni, parázson járni, “levetem magam egy emelvényről, kapjatok el” bizalmi játékot játszani, bunjie jumping kötéllel ugrani egy szakadékba, vagy csatak részegre inni magát mondván, hogy ezzel épül a csapat.
forrás: https://www.istockphoto.com
Ezek igen nagy frusztrációt okoznak, főleg egy új kollégában, aki meg akar felelni, nem mer nemet mondani már a legelső ilyen összejövetelre, nehogy rosszat gondoljon róla a “közösség”.
Emellett az is eléggé zavaró, hogy ezek a rendezvények, tréningek nem munkaidőben zajlanak, hanem mindig a saját szabadidőd, hétvégéd terhére, amikor mást szeretnél csinálni.
Biztosan ismeritek azt érzést, amikor magatokkal, a saját dolgaitokkal, hobbikkal tudtok foglalkozni. Amitől feltöltődtök. Amitől boldogok vagytok.
Na ez nem olyan. Ez pont az ellenkezője.
Én már egy karácsonyi névhúzós-ajándékozós baromságtól is kiakadok, ami még az iskolás évekből maradt meg, és sok munkahelyen folyamatosan kényszerítik rá a munkavállalókat.
Szintén egy kötelező, erőltetett összejövetel, aminek nem tudom mi a célja. Számomra ez csak bizonyíték arra, hogy a munkatársak vagy osztálytársak semmilyen szinten nem ismerik egymást, mert amikor már az ezredik bögrémet kaptam meg…. hááááát.
Hagyjuk inkább.
… de legalább van készlet.
…és van közte Garfieldos.
…akit sose szerettem.
Nem baj.
Igaz, hogy mindig volt egy költséglimit, amiből tényleg csak jelképes, de leginkább giccses és megúszós ajándékokat lehetett összehozni, személyes, kreatív dolgot semmiképpen. Bár úgy érzem, hogy lehetett volna akármekkora összeg, akkor sem lett volna igazi, meghitt ajándékozás.
Mi ennek az oka?
Az, hogy tényleg nem ismerjük egymást. Ami azért van, mert nem is akarjuk mélyebben, esetleg a belső értékekig lemenően megismerni a másikat. Elég nekünk a felszínes haverkodás és a „pletyka-szint”.
De miért is kéne több az iskolában vagy a munkahelyen? Hiszen munkatársak/osztálytársak vagyunk, nem barátok.
Akkor minek ajándékozni? Azért, mert karácsony van?
Viszont ha megfigyelitek minden helyen alakulnak ki kisebb csoportok, néhány fős társaságok, akik mindig jobb viszonyt ápolnak egymással.
Az esetemben is mindenhol volt 1-2 ember, akikkel jóban tudtam lenni, persze azt nem mondom, hogy barátság alakult volna ki, de egy egész jó haveri viszonyról lehetett beszélni.
Akkor.
Mert azóta ezeknek az ismeretségeknek a nagy része megszűnt. Időnként egy-egy lájk, néhány évente pár szavas üzenetválás, és ezzel kifújt.
Egy csapatépítő tréning is nagyban függ attól, hogy milyen stílusú emberek alkotják. Mekkora arányban vannak azok, akiket érdekel, és akiket nem.
Ami viszont biztos, hogy egy ilyen rendezvényen az alkoholnak jelentős szerep jut.
forrás: https://pixabay.com
SŐT!
Az ivásnak megvannak a pozitív hatásai.
Az adott este.
Oldódik a feszültség, kezdi elengedni magát a társaság.
Viszont vigyázni kell, mert egy bizonyos szintnél már át lehet esni a ló túloldalára. És itt nem olyan kellemetlen dolgokra gondolok, hogy az összes munkatársad szeme láttára behánysz az asztal alá, vagy összetöröd magad.
NEM.
Vannak ennél komolyabb helyzetek. Őszinteségedben nemhogy nem barátkozol össze egy kevésbé szimpatikus kollégáddal, hanem inkább elküldöd a picsába. Ennek egy “profibb” verziója, amikor a főnöködnek mondod meg a magadét, rázúdítva az összes addig felgyülemlett sérelmedet. Biztos, hogy nem lesz jó vége.
Mint, ahogy annak sem, ha az alkohol hatására előtörő szexuális vágyadat az egyik kolléganődön vezeted le (természetesen a beleegyezése mellett) és a következő munkanapon nem győztök pironkodni egymás és a kollégák előtt. A hátatok mögött persze megy a suttogás, főleg olyanoktól, akik egytől-egyik megvoltak a főnöknek.
Mert hát egy igazi képmutató világban élünk.
Vagy ha pironkodás nincs is, mert lazán tudjátok kezelni a dolgokat, akkor sem egészen normális, hogy egy céges buli általában arról szól, hogy mindenki összefekszik mindenkivel. Ezt rengeteg ismerőstől hallottam, akik különböző munkahelyeken és beosztásokban dolgoznak. Szóval nagyon is létező a jelenségről van szó.
Nem is beszélve ezután a rengeteg széthulló párkapcsolatról. Bizony! Szomorú.
Nálam eddig egyik tréning sem érte el a kívánt hatást. Volt ahol nem ittam és azért voltam befeszülve, volt ahol meg azért ittam, hogy el tudjam viselni az egész kínszenvedést, valamint a sörös pohár mögé bújás megadta az igazi védettség érzését.
Jessssz!
Ilyenkor pedig hiába beszélek többet, a kommunikációm nem javul – még, ha belül úgy érzem, akkor sem -, a reakcióidő lassul, az ítélőképesség is veszít az erejéből.
Ezért bátran mondhatom, hogy az így felszínre törő képességeimet nem igazán lehetett volna kamatoztatni másnap, vagy a következő héten a munkámban.
Szóval összességében nem látom, hogy mit tudok hozzátenni a közösséghez azáltal, hogy jól bebaszok, aztán a következő munkanapon minden ugyanúgy megy tovább, mint előtte.
Néhány személyes sztori:
Dolgoztam egy élelmiszer-beszállító cégnél, ahol ebből kifolyólag sok volt az olyan rendezvény, ahol az evés-ivás került előtérbe. Szerencsére nekem nem kellett midegyiken részt vennem, nem tartoztam az “elit” munkatársakhoz, mert nem olyan pozícióban dolgoztam.
Viszont így is volt néhány ilyen alkalom.
De az, amikor a cég tulajdonosa az asztalsor közepén ül és arról tart beszámolót, hogy hogyan és hol dugott meg különböző nőket akár a közelmúltban is, hogyan locsolta a whiskey-t két kurvára egy hajós bulin és mennyi pénzt szórt el ilyen jellegű szórakozásra…na az roppant kellemetlen szituáció volt. Legalábbis számomra.
Nem azért, mert ne érdekelne két egymással foglalkozó meztelen nő, nem vagyok álszent, nem erről van szó. Viszont mindennek megvan a helye és úgy gondolom, hogy egy úriember nem a „hódításaival” és szexuális élményeivel akar kitűnni és a középpontban tetszelegni az alkalmazottai, munkatársai és úgy egyáltalán bárki előtt. Az ilyen önfényező, „merténmegtehetem” hozzáállást nehezen tolerálom, itt viszont nem sok választásom volt.
Természetesen volt olyan kolléga, akinek nagyon ment a smúzolás és mindig jól szórakozott ezeken a sztorikon, adta a főnök alá a lovat. Személyiség és esetleg érdek kérdése az egész.
A felesége nem volt jelen, viszont egyértelmű volt, hogy teljesen tisztában van ezekkel a dolgokkal. Dehát a pénz az úr, úgyhogy szemet hunyt ezek felett. Így működik ez.
Persze a főnök a szállodában az adott estét szintén az egyik kolléganővel töltötte.
Szintén itt történt egy tipikus csapatépítő tréning egy külsős cég szervezésében.
Vagy inkább szervezetlenségében…
…mert a feladatok nem voltak éppen profi szintűek. Az elején még talán elment, amikor beszélgetni kellett és információkat kideríteni a társadról, akivel párba állítottak, mert ezáltal tényleg medtudhattál róla olyan dolgokat, amiket addig nem. De nem csak te, hanem azok a kollégák is, akik lehet, hogy már 5-10 éve dolgoztak együtt az adott illetővel. Ez is milyen, nem?
Viszont utána, amikor kint a városban összekötözve kellett járni az utcákat és a tereket… Visszagondolni is szörnyű, mert igazán gyerekes feladat volt. Nem is tudom, hogy mire gondolt a költő, amikor ezt kitalálta.
Volt olyan feladat, amit azért nem tudtunk megoldani normálisan, mert nem volt meg minden darabja a játéknak. Sülés.
Komolyan az előző este itt is majdnem jobban sikerült.
Majdnem.
Mert ott meg a szűk társaságból lógtam ki, mivel teljesen más stílust képviseltem, így a korábban leírtak alapján inkább csak jól berúgtam, majd el is tévedtem egy idegen városban, aztán ezzel kifújt.
Egy korábbi munkahelyemen pedig a főnök mindig erőltette a fent már említett karácsonyi névhúzós baromságot, és a közös főzést. Ami úgy nézett ki, hogy egy ember megfőzött, aztán kész. Csodás.
Illetve volt olyan, hogy elmentünk csapatot építeni erdei kirándulással, ott alvással egybekötve. Nem nagy létszámú cég volt ez, kb. 8 fős társaságot kell elképzelni. Egy olyan helyre mentünk, ahol a vezető gyakran szokott magánszemélyként megszállni. Mivel ő jól szokta magát érezni, ezért úgy gondolta, hogy mi is jól fogjuk. A séta az erdőben és a friss levegőn még tetszett is, de az esti borozás meg a hajnalozás nem úgy alakult ahogy elgondolta, mert rajta kívül más nem igazán akarta, mindenki el volt fáradva, annyira unalmas volt az egész.
Az este felénél pedig jött az ötlet a fejéből, hogy játszunk olyat, hogy mennyire ismerjük egymást, mondjuk tulajdonságokat és véleményt a másikról.
DE, ha mondunk negatív dolgot, akkor mondjunk mellé pozitívumot is!
Mindenki egyöntetűen elvetette ezt az ötletet.
Gondolhatjátok mit eredményezett volna egy ilyen őszinte véleménynyilvánítás. Ilyenkor hiába mondasz jót, mindenki csak a rosszat hallotta volna meg. Meg persze az se mindegy, hogyan mondod a jót, hol a hangsúly, hol a vessző.
Szerencsére tudtuk ezt és nem kockáztattuk a hatalmas összeveszést.
Viszont az elég árulkodó, hogy nem vállalunk egy ilyet, mert a rosszat és az összeveszést feltételezzük.
Dehát ez is azért van, amit korábban írtam.
Csak ugyanazon a munkahelyen dolgozó emberek vagyunk, nem pedig barátok.
Legutóbbi hozzászólások