Oldal kiválasztása

Indítsunk egy közhelynek számító felütéssel: A technika rohamosan fejlődik.

Tudjuk ezt mindannyian, hiszen modern világban élünk, ahol a legtöbben rendelkeznek okostelefonnal, számítógéppel, laptoppal, tablettel, háztartási eszközökkel és mindenféle kütyüvel. Ezek az eszközök egyértelműen megkönnyítik a mindennapokat, időt és energiát spórolunk általuk.

A cégek pedig folyamatosan új megoldásokkal állnak elő, feltalálnak, fejlesztenek.

Ami ma még új, holnap már elavultnak számít. (natessék, még egy közhely :D)

A „régi időkhöz” képest sokkal könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot a családdal, barátokkal, ismerősökkel, és ugyanilyen könnyen képesek vagyunk megtalálni szinte bárkit az internetes közösségi oldalak segítségével.

A kommunikációnak több fajtája létezik: személyes beszélgetés, telefonhívás, chat, e-mail, videóhívások, mostanában pedig már az élővideók is terjednek. Ezek mellett nonverbális jeleket is használunk és jelbeszéddel is kifejezhetjük magunkat.

Lényeg, hogy rengeteg lehetőségünk van.

A fent felsoroltak közül a chatet emelném ki, mert ez mutatja meg legjobban a címben szereplő problémát.

Nyomkodjuk a telefonunkat, írásban beszélgetünk másokkal, leginkább rövid üzenetek, emojik és gifek formájában. Legtöbbször ékezetek sincsenek már, a tulajdonneveket sokan nem tartják tiszteletben, és finoman szólva jelentősen lazultak a helyesírási szabályok.

Persze sok olyan ember van, aki alapból teljesen fogalmatlan, vagy nincsen semmilyen érzéke a nyelvtanhoz és helyesíráshoz.

Nem vagyok nyelvész, viszont vannak olyan alapvető követelmények, amikre oda KELL figyelni, és ezek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Néhány elírás nem számít – bárkivel előfordul -, viszont amikor rendszeressé válnak, az már irritáló, a hatalmas hibákról nem is beszélve, mert azoktól az ember csak fogja a fejét és elszomorodik.

Mindenkinek van olyan ismerőse, aki úgy érzi, hogy az a megfelelő hozzáállás, ha azonnal visszaír. Vagy éppen annyira ráér, hogy mindig a kezében van a telefon, esetleg a teljes életét a közösségi oldalakon tölti és szinte meg sem kapta még az üzenetet, már válaszol is.

Gyorsan összecsapva, enterrel elválasztva, külön sorba írva minden egyes szót.

Ilyenkor a 3 db leírt szóból, vagyis inkább „szóból” kell nekem összerakni, hogy mit akar velem közölni az ismerősöm, mert sokszor már ez is kihívást jelent. Főleg, ha rövidítéseket is alkalmaz, akkor teljesen el tudom veszíteni a fonalat.

Az egyik kedvencem, amikor észreveszi a hibát és az elírt szót gyorsan javítva elküldi még egyszer…de UGYANÚGY, ugyanazzal az elütéssel!

Vagy éppen egy másik betű lesz elírva benne.

ÓÓÓÓÓ te jó ég!

Természetesen ki lehet venni mit szeretett volna közölni, de volt olyan, hogy időbe telt, mire rájöttem. Ez lehet csak pár másodperc, ami azzal megy el, hogy fejtegetem a kódolt írást. Nagyon idegesítő. Vissza lehet kérdezni, hogy most mégis mit akartál írni, küldd el normálisan, de ez is ugyanolyan felesleges kör, mint dekódolni a szavakat.

A válasz pedig az, hogy „gyorsan akartam írni, ezért nem néztem át”.

Álljunk meg!

MI VAN? Gyorsan akartál írni? Ember!

Egyáltalán nem kell gyorsan írni. Nem kell rohanni. Nézd át, baszdmeg!

Miért gondolja ezt bárki is? Sietteti őket valaki? Úgy érzik, hogy ettől többek, jobbak lesznek a másik szemében?

Ha valaki inkább az írásbeli kommunikációt választja, akkor a mondanivalója nem lehet életbe vágó, ha ráér pötyögni, akkor nem siet, és visszafele sem várhatja el a gyors válaszokat.

Beláthatjuk, ha valami tényleg igazán fontos és sürgős, akkor azt élőbeszédben, pl. egy telefonhívással jóval könnyebben és gyorsabban el lehet intézni.

Hangsúlyozom, hogy telefonhívással!

Ott van a hívás funkció a messengeren, és sokan használják is, ’merhátingyévan’. Viszont, ha valaki nincsen éppen wifi közelben, vagy nincsen bekapcsolva a mobilnetje, akkor hiába hívod így. Főleg, ha ez tényleg életbe vágó lenne.

Az sem normális, ha a másik fél siettet, többször ír, hogy „na mivanmá’ miért nem válaszolsz?”, a legrosszabb esetben pedig meg is sértődik. Teljesen érthetetlen magatartás.

Azt is szeretem, amikor egy kijelentő mondatként leírt kérdést kapok. Ilyen esetekben is kell pár pillanat, amíg rájövök, hogy ez valójában kérdés akar lenni, mivel az adott szövegkörnyezetben mindkét változatban megállná a helyét.

Viszont az írásbeli kommunikáció legfőbb problémája a nonverbális jelek hiánya.

Ez a fajta kommunikáció a legjobb példája annak, hogy mennyire nem lehet érteni, illetve mennyire félre lehet érteni az iróniát, szarkazmust, poénnak szánt mondatokat, vagy éppen a hangsúlyokat.

Élő beszéd esetén nagyon szépen megfigyelhető, hogy nemcsak szavakkal kommunikálunk. Jelentős szerepe van a gesztusoknak, a mimikának, a tekintetnek, a testtartásnak, a távolságnak, a mozgásnak, a hangerőnek és a hangsúlyoknak, mert ezekkel válik egésszé, így teljesedik ki a kommunikáció.

Képes vagy érzékeltetni, hogy a komolyan kimondott szavakat valóban komolyan gondoltad, vagy éppen poénnak szántad. Ugyanez igaz visszafele is. Poénba csomagolva is képesek vagyunk kifejezni mélyebb gondolatokat, szomorúságot, gúnyt, bántó dolgokat, beszólásokat.

Írásban ez nem feltétlenül „jön át”, nem mindig érződik.

Ki kell emelnem az intelligencia szintjét is, mert sok esetben le lehet szűrni, hogy azt a mondatot iróniának, szarkazmusnak szánták, szóval nem kell száz százalékig komolyan venni.

Az érzelmek kifejezésére használhatunk emojikat, gifeket, fotókat, amikkel jelezhetjük, mit hogyan értünk, mennyire szántunk komolynak vagy viccnek egy mondatot, elvehetjük az élét a beszólásoknak, vagy éppen nyomatékosíthatjuk ezekkel.

Talán mondhatjuk úgy is, hogy kialakult egy íratlan szabály az online közösségi tereken ezek használatával kapcsolatban. Leírhatunk valamit szmájli nélkül, de azt alapból mindenki úgy veszi, mintha előszóban komoly hangsúllyal mondta volna az illető.

Főleg, ha a beszélgetőpartnereddel nem ismeritek közelről egymást, vagy egyáltalán sehogy. Bár sok esetben akkor is félre tud menni a dolog, ha ismerősök vagytok, de az egyik fél nem vevő az iróniára, szarkazmusra, vagy a finom beszólásokra.

Vannak olyan személyiségtípusok, akik alapvetően nem értékelik a szarkazmust, nem tudnak vele mit kezdeni, nem képesek poénnak venni. Ők azok, akik a legtöbb esetben meg is sértődnek az ilyen mondatokon, akár élőszóban, akár írásban találkoznak ilyesmivel.

Ez pedig az online platformokon fokozottan észrevehető.

Természetesen rengeteg a menthetetlen eset, akik képesek a posztok alatt vitát, veszekedést generálni csak azért, mert nem értik, hogy azt a hozzászólást poénnak szánta a másik.

Ilyenkor ők kezdik el ostobázni, és lehülyézni a komment íróját, és egyre hevesebben állnak ki a saját maguk igaza mellett, holott az nem is létezik.

Semmilyen formában nem lehet őket meggyőzni, eltántorítani és a megfelelő irányba állítani.

Megértem azt is, hogy a neten könnyen el lehet bújni az emojik mögé, és egyszerűbb egy sírva nevetős szmájlival elrejteni, hogy valójában csak zokogni lenne erőnk.

Megértem azt is, ha valaki nem szereti vagy nem tudja magát élőszóban kifejezni, bármilyen kedélyállapotról legyen is szó.

Viszont igenis lényeges a verbális kommunikáció, mellette pedig a nonverbális eszközök használata, az azonnali valós visszajelzések, mert ezeket egyből látod a beszélgetőpartnered arcán vagy érzékeled a mozdulataiból és a hangsúlyból.

Megvan a létjogosultsága a chatnek is, de lássuk be, hogy a szmájlikból és matricákból álló beszélgetés borzasztóan leegyszerűsített szintje a kommunikációnak.