Az utóbbi hét-nyolc évben vettem észre és tudatosult bennem igazán, hogy milyen és mekkora mértékű generációs különbségeket lehet felfedezni pl. a szüleim és köztem vagy a testvérem között.
A húgommal életkorban nagyon közel vagyunk egymáshoz, mivel csak három évvel fiatalabb nálam. Igaz, hogy még mindketten az ezredforduló előtt születtünk (’86, ’89), de egyértelmű, hogy mi már egy modern és gyorsabban fejlődő világ generációja vagyunk.
Az általános iskolás éveim végén/közepiskolás éveim elején indult el az internet. Berobbanásnak még nem nevezném, de tény, hogy hatalmas és mindent megváltoztató újításról beszélhetünk. Számítógépünk (valójában gépem, mert kisajáttottam, bocsi szüleim és tesóm :D) is abban az időben lett és a jóöreg, “gyors”, betárcsázós internet kezdett megismertetni velünk egy teljesen új világot. A technikai része nem foglalkoztatott, csak a netezés és néhány számítógépes játék.
Ez csak egy az akkori forradalmi változások közül, viszont talán ez volt a legnagyobb és legemlékezetesebb. Nekünk is nagy szónak számítottak a testvéremmel, nemhogy a szüleimnek, akik egy teljesen másik korban nőttek fel és élték a fiatalságukat.
Másak voltak a szabályok, az életfeltételek, más volt a rendszer, a szigor, mást láttak és tanultak a szüleiktől, másak voltak a minták.
Mi, pontosabban az Y-generáció (1980-1999) tagjai talán már könnyebben és gyorsabban tudtunk alkalmazkodni a technikai változásokhoz és újdonságokhoz.
Nézzük is meg az erre a generációra jellemző főbb tulajdonságokat:
– meghatározó a posztmodern kulturális hatások erőssége
– fiatal korukban fokozódó az IT technológiai szerepe
– az őket megelőző generációs csoportoktól eltérő igényeket támasztanak a munkaadóval szemben: nagyobb kreatív szabadságra és autonómiára vágynak
– a multikulturalizmus természetes számukra
– körükben szinte megszűnt a digitális analfabetizmus
– a munkavállalók egy része késői életszakaszban jelenik meg a munkaerőpiacon
– kritikusak a hatalmi rendszerrel szemben
– munkájukban a legjobban a pénz és a karrier motiválja őket, ezért kevésbé lojálisak a munkahelyükkel szemben
– elégedetlenség esetén rövid időn belül új munkahelyet keresnek
– szeretik a konkrét célokat és a pontos munkaleírást, ugyanakkor rugalmasságra és szabad időbeosztásra vágynak
– munkájuk során igénylik a figyelmet és a dicséretet
– az idegennyelv ismeret elterjedtebb körükben, mint a korábbi nemzedékek esetén
forrás: https://www.bluecolibriapp.com/blog/generaciok
A fenti felsorolás egyértelműen leírja azokat a különbségeket, amiket saját magammal és a szüleimmel kapcsolatban én is éreztem, tapasztaltam.
Az is kijelenthető, hogy felfogásban, gondolkodásmódban, ismeretekben közelebb állunk a minket követő generációhoz, nincs akkora “szakadék”, de sokszor így is csak figyeljük az új trendeket, eszközöket és nem igazán tudunk már azonosulni ezekkel.
A mai kor gyerekei úgy születnek, hogy nekik nem kell tanulniuk a mobiltelefon és internet használatát, náluk ez már alapképesség. A “vérükben van” a modern, online világ, van érzékük a technológiához és könnyebben tanulnak idegen nyelveket.
Az hogy a túlzott digitalizáció mennyire jó vagy nem jó, arról lehetne vitatkozni…
…de tény, hogy az előző korosztály mindig azt sírja vissza, amiben ők éltek fiatalon.
“Bezzeg a régi szép időkben.”
Az Alfa-generációval kapcsolatban azt érzem, hogy ez már egy kicsit nekem is sok, észrevehetően másabb a felfogásuk, értékrendjük, teljesen más a jövőképük. Már nem tűzoltók vagy rendőrök akarnak lenni, hanem katonák…a Call of Duty-ban. Vagy éppen Tik-Tok sztárok.
A szlengekkel is próbáltam egy ideig lépést tartani, hogy ne érezzem annyira vén fasznak magam, de már nekem is egyre több minden számít újdonságnak.
Dehát ez az élet rendje, a “maiak” ezt ismerik, ezt szeretik, nekik majd ez fog hiányozni.
A bevezető hosszúra sikerült, de szerettem volna érzékeltetni, hogy lényeges különbség van a korok és generációk felfogása, tapasztalatai között.
A szüleim idejében még a “legyen egy diplomád, majd egy tisztességes munkahelyed” volt a fő álláspontja mindenkinek. Mivel ők ezt hallották a szüleiktől, a testvéremmel pedig ezt hallottuk tőlük. Viszont az idő közben változik, más-más dolgok kerülnek előtérbe, más lesz fontos. Ettől függetlenül mi is lediplomáztunk és lett állásunk.
Abban megint eltérő a felfogás, hogy mi számít tisztességes munkahelynek.
Úgy vettem észre, hogy szinte bármi, csak legyen. Legyen fix munkahely, legyen kereset. Az teljesen mindegy, hogy mennyi a fizetés, mert azt a “több, mint a semmi” felfogás írja felül.
Sajnálatos, hogy az átlag polgár ezekkel a mondatokkal kénytelen nyugtatni magát és önigazolásként használni azért, mert nem mer váltani és új dolgokba belevágni. Elismerem, hogy nem egyszerű ezeket meglépni, főleg akkor, ha van már család és nem csak saját magáért felelős az ember. Szomorú, hogy ilyeneket kell mondani és hallgatni másoktól, mint a: “legalább van munkahely” és a “fizetés szar, de valamit csinálni kell”.
A szülők általában csak annyit látnak, hogy mennyire jó, mivel szellemi munka, nem kell koszban fetrengeni, biztos bejelentés és rendszeres jövedelem. Az más kérdés, hogy közben te ideges vagy, gyomorgörccsel mész be dolgozni, mert utálod azt, amit csinálsz. Emellett hülye kollégáid vannak, vagy a főnök egy nárcisztikus barom, aki megeszi az életedet a sok idióta ötletével és a fölényes utasítgatásaival.
De inkább ne szólj érte, maradj csendben, hagyd rá, mert hát tudjátok, “legalább van valami”.
Persze, ha a szülők is ilyen körülmények között dolgozták le az életüket, akkor nekik ez nem lesz megfelelő érvelés, mert csípőből jön a válasz: “mi is elviseltük és kibírtuk valahogy”.
Szintén szomorú, hogy egy munkahelyet az emberek elviselnek és kibírnak. Miért nem lehet megfelelő körülményeket teremteni, a munkavállalók motivációját fenntartani, vagy egyáltalán a kedvüket meghozni? Ez elsősorban a munkaadó feladata lenne, amit egy módon tud csak megtenni: pénzzel. Normális bérek, plusz juttatás, bónuszrendszer és tessék kész is a dolgozó, aki mosollyal a száján lép be az ajtón.
Viszont a cégvezetők bérezési politikája roppant egyszerű: minek adjon több pénzt, ha mindig lesz olyan, aki elvégzi a munkát kevesebbért is? Az nem számít neki, hogy “akinek csak fizetgetnek, az csak dolgozgat”, mert úgy van vele, hogy ha többet adna, a munkavállaló akkor is csak dolgozgatna…
Ezért lenne fontos képesség az emberismeret. Mert ha valakin látja, hogy a nagyobb fizetésért jobb kedvvel és jobban is dolgozna, akkor neki adjon többet. A különbség számítana semmit, mert a bérfeszültség teremtése alap és már régóta alkalmazott eszköz. Mindenki teljesen máshogy kapja a fizetést, még az azonos munkakörben és azonos tapsztalattal rendelkező munkatársak is.
Dehát ez már a Római Birodalom óta létező módszer.
Divide et impera…
…azaz oszd meg és uralkodj.
Mert az elégedetlen, stresszes, egymásra köpködő kollégák egy széthúzó közösséget alkotnak, akik ezáltal nehezebben lázadnak fel a vezető ellen, állnak ki a saját igazukért és érvényesítik akaratukat.
Ez megy nagyban és kicsiben is.
Sajnos a kollégákat sem lehet megválogatni, de akit rendesen megfizetnek, az még a hülyéket is jobban elviseli, mert minden hónapban érkezik a számlájára a motiváció. Viszont, ha véletlenül a társaság is remek, akkor az már csak plusz pont. Ilyen persze ritkán lesz, mert a főnöknek az is fontos, hogy mindig legyen seggnyaló és besúgó a csapatban és az ilyen parkányokat a normális emberek nem szeretik és kínlódva viselik csak el.
A fenti kitekintésben felsorolt dolgok viszont egyáltalán nem fontosak, ha a munkakör olyan, ami a szülők értékrendjének teljesen megfelel, akkor jön a hatásos és hangzatos megállapítás: de hiszen ez egy álommunkahely.
Végülis…
…a rémálom is álom, valóban.
Attól, hogy valami külsős szemmel nézve jónak tűnik és tényleg nem kulimunka, vagy nem jár hosszantartó napi utazással és a környezet is igényes, az még nem jelenti azt, hogy ott felhőtlenül boldogan és örömmel töltöd a munkaóráidat. Főleg akkor, ha a pénz is szar.
Azt is észre kell venni, hogy a már említett generációs különbségek miatt másak az igények a munkahelyre, az anyagi biztonságra és a jövőre vonatkozóan.
Valószínűleg a hozott minták miatt nem képesek sokan normális bérezést kiharcolni maguknak, mert a korábban berögzött értelmezés él a fejükben. Mernek munkahelyet váltani többször, akár rövid időn belül is, viszont ennek hatására nem tudnak egy munkakörben vagy egy területen belül komoly karriert felépíteni, emiatt pedig a következő állásinterjún nehezen sikerül megfelelő alkupozícióba kerülniük.
Utólag látja az ember, hogy nem csak egy út és nézőpont létezik, lehet ezt máshogyan is csinálni.
De mi kell ehhez?
Hozzállás, szemlélet/gondolkodásmód váltás, talpraesettség, jókor lenni jó helyen, valami velünk született különleges képesség, jó kapcsolatrendszer?
Ezek olyan elemek, amik már önmagukban is megállják a helyüket, viszont ha mindegyikkel rendelkezünk, akkor a siker garantált. Esetleg, ha csak egy-egy ilyen tényező birtokában vagyunk, de jól használjuk ezeket, akkor is könnyebben elérhető a siker.
El is lehet rontani, mert hiába a jó kapcsolatrendszer, ha azt megfelelő hozzáállás és talpraesettség nélkül nem vagyunk képesek kamatoztatni.
Viszont, aki nem rendelkezik ilyen lehetőségekkel és tulajdonságokkal? Nem törtet, nincs szerencséje, nincsenek ismerősei, akik bejuttatják egy-egy jó pozícióba? Neki nem is jár a siker?
Az álláskeresési tapasztalataimról írtam korábban, itt tudod elolvasni, ha érdekel:
Munkaerőhiány vagy munkanélküliség? 1. rész
Munkaerőhiány vagy munkanélküliség? 2. rész
Hogyan tud pl. egy frissen diplomázott, személyiségét tekintve introvertált ember az életbe kilépve, az állásinterjúkon botladozva, majd pedig az első munkahelyére belépve utat törni magának, a jó értelemben véve felhívni magára a figyelmet, ami később jól jöhet egy bértárgyalásnál?
Eleinte igyekszik megfelelni, bizonyítani akar a főnökének, nem balhézik össze a kollégáival, és elvégez minden rábízott feladatot. Ezzel fel is hívja magára a figyelmet, viszont nagy általánosságban elmondható, hogy cserébe később nem előrelépést, hanem még több munkát kap a nyakába.
A kihasználás fogalmával szembesül majd a főnöke és a kollégái részéről is. És, ha ekkor nem áll ki a saját érdekeiért vagy nem vált normális(abb) munkahelyre, akkor bele fog ragadni, el lesz könyvelve egy szerencsétlen balfasznak, akivel bármit meg lehet csináltatni, akitől bármikor lehet szívességet és segítséget kérni.
Alapjában véve az lenne a természetes, hogy segítjük a kollégák munkáját, aminek oda-vissza kéne működni. Itt nem a szívesség szívességért felfogásra gondolok, mert abban erőteljesen benne vannak az önös érdekek, hanem az önzetlen segítségnyújtásra. Ami viszont egyáltalán nem működik. Mert ha csak az egyik fél segít, a másik viszont nem, vagy csak feltételekkel, akkor az nem fog működni és gyorsan átmegy a már említett kihasználásba.
Sőt manapság már a szívesség szívességért dolog is egyre kevesebb esetben működik.
Közben pedig azok, akik törtető barmok, sunyik és seggnyalók folyamatosan jutnak előre.
A kollégatípusokról pedig itt olvashatsz: Kollégatípusok
Ma már egyáltatlán nem szégyen váltani, ha úgy érzi az ember, hogy besokallt. Mindig vannak üres pozíciók, amik betöltésre várnak és lesznek ezek között normálisabbak is.
A nem váltás (nem úgy értem, hogy kukiból punci!) támogatója a félelem. Mert mi van, ha még ennél is szarabb lesz az új hely, ha még nagyobb fasz lesz a főnök és idiótábbak a kollégák?
Igen, ez benne van.
Szomorú, hogy sok esetben a félelemnek ténylegesen van alapja, mert az új helyen a kollégák egymás között csodálkozva teszik fel a kérdést:
“Eddig vajon milyen szar helyen dolgozhatott ez a szerencsétlen, ha éppen pont hozzánk akar jönni?”
Közben pedig az ő szüleik is azt gondolják, hogy az új hely, ahova került, az egy álommunkahely…
Ui:
Viszont félelem nélkül nem lehet belevágni semmibe! Ha csak azon agyalunk, hogy “jajj mi lesz, ha…”, akkor nem lépünk, nem teszünk semmit a céljaink eléréséért és nem is fog változni semmi. Keseregni lehet, csak éppen nincsen semmi értelme és haszna.
De ez egy másik téma, amit kifejtek majd bővebben egy külön posztban.
Legutóbbi hozzászólások